2013.04.23. 22:49

Vannak emberek, akikkel soha nem lehet barátságban lenni, és fel kell adni az ilyesfajta, erre irányuló álmokat. És igazán nem akarok ünneprontó lenni, de az évek múlásával egyre több ilyen ember van, ahogy mostanában egy író megjegyezte: "Megszokja az ember, hogy nem szeretik..." - és kész. De hadd mondjak egy példát.

Van egy lány, bocs' inkább fiatal nő, ő is ír, egy nyíltszíni pályázaton ismertem meg, ő nyerte, de csak később kerültünk közelebbi kapcsolatba mégis, elkezdtünk egy szemináriumba járni. Beszélgettünk is sokat, megállapítottuk, hogy volt/van egy közös kisvárosunk (ahol én egy ideig laktam, ő pedig most is ott él), és sok közös vonásunk is van, például, hogy több gyereket szültünk, nevelünk, szeretjük a természetet, satöbbi. Ő sokkal fiatalabb nálam, talán tíz évvel. Szép, finom vonású, törékeny, magas. Benne megvan mindaz, amit magamban hiányolok, nem látszik, mert igyekszem kompenzálni, csak én tudom, hogy hiány. Csendesség, visszafogottság, mégis vidám jókedv, derű. Egyszerűség, mégis összetett személyiség, intelligencia. Vonzott engem, mint a mágnes, és szerettem volna a barátja lenni, hosszú időn keresztül azt gondoltam ez lehetőség is, mindkettőnknek. De az írás olyasmi, ami nagyon nyitottá tesz, ha olyan emberek kerülnek össze és dolgoznak együtt a szövegeiken, akik írnak, vagy írónak készülnek, akkor az leplezetlenné is tesz, az alkotás folyamata kitárulkozás, mindenképpen az, és felgyorsítja a megismerési folyamatokat, meglehetősen hamar megértjük egymást, vagy kiderül, hogy milyen messze illetve közel vagyunk egymáshoz. Mindenki, aki ír, szükségszerűen nagyon érzékeny is. Mindenre, még arra is, amire más emberek nem, ért a hangsúlyokból, a mondatok szerkezetét egészen másként elemzi, mondhatnám úgy is, hogy állandóan mögé lát a dolgoknak, mögöttes értelmet keres, a szövegeket újraértelmezi, első, második, sokadik hallásra is, és később ez már automatikussá válik, akkor is ezt teszi, ha maga sem veszi észre - egy író ember így működik. Ugyanakkor leplezetlen, mint mondtam, és nagyon spontán, a beszélt szöveg nem erőssége, ellentétben a politikusokkal, az író ember beszédében sokszor óvatlan, hirtelen.

Tavaly, amikor végre megjelent az ÉS-ben egy szövegem, ez a lány a szeminről hazafelé menet egyik alkalommal azt kérdezte tőlem: és mondd csak: hogy sikerült neked az És-be bekerülni? - Nem gondoltam semmi rosszra, nem is feltételeztem, tényleg azt hittem, szakmai kíváncsiságból kérdezi, csak tudni akarja, mi a gyakorlat (az ÉS-be mindenki nagyon szeretne bekerülni egy szöveggel, aki az írást komolyan gondolja, mert az egyik legnagyobb küszöb, presztízs, bejutni oda már valamit jelent). Szóval nem gondoltam semmi rosszat. Elmeséltem neki, meddig dolgoztam az ügyön, hány írást küldtem a szerkesztőségbe, és hogy mennyi időmbe telt (másfél évbe). Még azt is hozzátettem, hogy ha nekem ennyi időbe is telt, neki biztosan nem ennyi lesz, hanem jóval kevesebb. Tiszteletem jeleként mondtam ezt, mert valóban tehetségesnek gondolom őt, és szerettem volna biztatni, bátorítani.

Hónapok teltek el, én közben publikáltam itt-ott, amúgy is írok sokat viszonylag, néha posztlom közösségi oldalakon a gondolataimat, és ezt a blogot is közzéteszem néha, de sokat voltam beteg, nem találkoztunk. Tegnap találkoztunk. A szemináriumi vezetővel megbeszélésen. A további munkáról, és egyebek. A szemin vezetője sok mindent mondott, mi hallgattunk, elfogadtuk a javaslatait és örültünk neki. Kaptunk feladatot is, mindig kapunk, olvasnivalót, egyébként is, de most konkrétan nagyon örültem a bemutatandó novellának. Örömömnek hangot is adtam, hogy jaj de jó, ezt már olvastam, erről már tanultam, ennyit mondtam csak, mire a lány fanyarul hangosan odavetette: Igen? És hol olvastad? Hol tanították? Az egészségügyi suliban?

Valahogy üldöz ez a dolog, a vallásfilozófus-sztori óta üldöz, aki ugyebár nem kevesebbet mondott nekem legyintve, mint hogy: "ma már minden mosónő ír és könyvet akar kiadni"

Csak csendesen tettem hozzá tegnap este, hogy nem, nem az egészségügyi suliban, hanem az egyetemen tanultam Papp Károlyról és a novelláiról... Csak csendesen jegyeztem meg, mert igazából lefagytam azonnal, megdermedtem, és nem csak a kérdő mondatoktól, hanem a hangsúlytól és a mosolytól is. Körbenéztem a többiek arcát kerestem, ők lehajtották a fejüket, vagy éppen elfordították a tekintetüket. Mintha mi sem történt volna. És így volt jó. A szeminárium vezetője gyorsabb beszédtempóra váltott és tovább folytatta, amit még mondani akart nekünk. Én pedig elgondolkodtam azon, hogy az emberek milyen könnyen elárulják önmagukat. Ami igazán a lelkükben van, az hamar kiderülhet, elég hozzá egy kis odafigyelés, illetve az ő részükről, egy cseppnyi önkéntelen őszinte pillanat...

És hazafelé rájöttem, hogy az írónak igaza volt: Az ember hozzászokik, hogy nem szeretik. Igen, az érzést meg lehet szokni, ugyanis fájdalmat már nem éreztem. A lány mondata nem ütött szíven, nem feküdtem magam alá, és nem azért nem, mert a véleménye ne jelentett volna nekem sokat, mert nem olyan fontos nekem (hiszen a barátnője akartam volna lenni egyszer majd). Hanem azért, mert ezek a megalázások már nem bántanak engem. Lenézhetnek a szakmám miatt, tudom, hogy ki vagyok: van egy diplomám, három nyelvvizsgám és felneveltem négy gyereket. Hiszek Istenben, tudom, hogy Ő segít nekem, néha általa jókat írok, képes vagyok önállóan gondolkodni, és egyszer-egyszer egészen eredeti ötletek lepnek meg, amiket ha kifejezek, attól mások is jobban érzik magukat.... - Tudom ki vagyok. És már nem számít, hogy mások mit gondolnak rólam. :)

Az emberek nagy többsége úgysem fog tudni mit kezdeni a ténnyel, hogy ápolónőként lehet valaki bölcsész, értelmes lény, akit ezer más dolog még, de főként a kultúra érdekel. Az embereknek ez nem fér bele. Egyszerűen  értelmezhetetlen számukra, hogy miközben valaki "szart pucol" (idézet a kolléganőmtől), aközben pédául Lessing-et olvas, és esszéket ír a kora újkori női költészetről

És fura, de ez egyaránt érint egyetemi tanárt, vagy pályatársat, kolléganőt vagy csak a vasúti kalauzt. Ugyanazzal az értetlenséggel fordulnak felém. De én már nem tudok ezzel foglalkozni. Nincs időm. 

Csak az is elgondolkodtató, hogy ha találkoznak valaki ilyennel mint én, akkor miért kezelik rögtön az alacsonyabb végzettsége felől? Úgy értem: miért az ápolónői hivatásomban sorolnak be a saját kategóriájuk szerint és miért nem a bölcsész kategóriába? Erre több magyarázatom van. Talán a legfőbb okot az az attitűd adja nekik, amivel rendelkezem: beszédes vagyok, vidám, elég zavartalanul használok szlenget, nincs bennem túl sok elegancia, a nagykövetet is hátba vágom örömömben, ahelyett, hogy udvariasan kezet fognék, és ha kezet csókolnak nekem vihorászni szoktam, amúgy is vigyorgok mindenen. Nem tudok viselkedni, mondaná anya, de ő is nevetne ezen, mert tudná, hogy tévedés. én csak egyszerűen nem vagyok hajlandó viselkedni! NEM fogok hülye sznob picsa módra élni, nem leszek akkora faszfej, hogy azt gondoljam, többet tudok mindenkinél, és nem akarom elérni, hogy azt gondolják rólam, többet tudok, pedig könnyen lehet, hogy sokaknál sokkal többet tudok :)

NEM fogom játszani az agyam, SOHA! Vagy lehet, hogy ha egyszer nagyon begurulok, akkor mégis :) de most nincs erre időm, se kedvem hozzá... :)

Nézzenek, aminek akarnak, kedvük szerint. ha az tetszik nekik, hogy csak egy tyúkagyú ápolónőnek tartsanak, hát legyen. biztos úgy könnyebb. jobban esik. ez a fölébe kerekedős játék csak a kicsik, a gyengék kedvence, én undorodom tőle, senki és semmi nem kényszeríthet bele

Bye-bye Gáborgyuri, Dóri és mindenki más hasonló. Messziről integetek nektek!

Amúgy meg

 2013.04.13. 13:05

TAVASZ VAN! 

És emígy is persze :). Igaz, kicsit aggasztó, hogy a gyümölcsfák még nem vagy csak alig virágoznak, mert rendszerint ilyenkor már réges rég elvirágzott a mandula és a sárgabarack, de idén sem marad el, aminek meg kell történnie, ha késik is eljön, minden, aminek el kell jönnie, és ha jobban belegondolok, szimbolikusan ez nagyon is passzol. Passzol mindenhez, ami én vagyok, mi vagyunk. A sorsomhoz és benne az "apró" részletekhez is, mint ami a karrierem, a családom (gyerekeim), a vallásom, a hitem... :) Minden késésben van, még talán a Messiás és Vele a világ megváltása is, - bár ezt tényleg nagy tiszteletlenség így egyszerűen kijelenteni, - de ha késésben van is, nem marad el, és minden be fog teljesedni!

Ez van. Tavasz. És kész. Ha tetszik, ha nem, a nap sütni fog, a föld átmelegszik, a gyümölcsök meg - és beérnek! 

IGEN!

A kölöknek és nekem felajánlották, hogy kérelmezzünk magántanuló-státuszt, így nem nőnek tovább az igazolt és igazolatlan késések miatt (szerencsétlen gyerek három telefon ébresztésére sem képes felkelni, még akkor sem, ha Dorina és én közben felváltva hívogatjuk...)

A magántanuló státusz azzal jár, hogy év végén osztályzó vizsgát kell tennie a főbb tantárgyakból (de néhányat talán elengednek, olyasmiket, mint a magyar, meg a töri, amiből van elég érdemjegye, és amiből eleget volt bent az órán) - elég kemény lesz, de ez mégis valami esély. 

Úgyhogy megírom a kérelmet. Attól tartok, amúgy sincs túl sok választásunk. Nagyon kellene a tizedik osztály. ő, a gyerek meg ráadásul nagyon szeretne leérettségizni is... Ahhoz, hogy maradhasson az iskolában hármas átlag kell év végére...

Hogy miért

 2013.04.12. 07:20

gondolom azt, hogy nem szeretnek, hogy csak hittem, hogy szeretnek, de azután rájöttem, hogy mégsem, azt a jelen három eseményéből is könnyedén el tudom mondani. csak azt nem tudom, hogy van-e értelme...

1. család - ahol többnyire úgy kezelnek, mint egy szakadt, koszos és élhetetlen lúzert, a két nagyobb gyerekem, de a lányom és a vejem mindenképpen, valamint az apám, és most mindegy is, hogy miért, mert nekem már nincs bizonygatni erőm semmit sem. Ahhoz, hogy végleg magamra haragítsam őket, elég lenne csak őszintén leírnom a tényeket, de ki akarja magára haragítani egészen az egyetlen lányát és a saját apját? - Az egésznek nincsen semmi értelme.

Amúgy is tartani kellene magam az elvhez: A szeretet nem rója fel a gonoszt.

A lényeg az, hogy a lányommal a kapcsolatom a házasságkötése pillanatától kezdve rohamosan romlott, és ma már ott tartunk, hogy rám se nyitja az ajtót. Hosszú út vezetett idáig, nyilván, de a köveket, hogy végül járni tudjon rajta a gyerek, nem más, mint a vejem fektette le, és majd megbocsátok, ha lesz ehhez időm és kedvem. Az Apám pedig a lányomat tekinti lányának, engem nagyjából semmibe vesz, átadta a lányomnak a lakását, és szóban rá hagyta az összes ingóságokat, könyveket, bútorokat, hogy ha majd ő meghal, azokat a lányom mind elviheti...Megbocsátok én mindenkinek. Egyszer. Most nem vagyok elég erős.

2. a munkahelyem és a főnökeim. Úgy durván két éve, amikor anya halála után hosszabb táppénzre mentem, majd három hónapra ki is léptem, de azután vissza, merthogy dolgozni kell, azon túl, hogy szeretek is, és ez adja az életem értelmét, a visszalépéskor elszámolták a béremet és három kategóriával lejjebb soroltak be. E/3-ba. Ez nekem nem tűnt fel, miért is tűnt volna, soha nem foglalkoztam munkaügyi kérdésekkel, én csak a betegekkel és az ápolással foglalkoztam, ahhoz értek, máshoz nem, és buta bölcsész agyam van, amúgy is. Lényeg, hogy amikor rájöttem, kissé elszámolták a havi fix alapbéremet, mert a kategóriám már 2004-ben E/3 volt, akkor lementem a főnővérhez, hogy oldjuk ezt meg. Segítőkész volt és kedves, mondta, hogy kérjek munkaviszony igazolást a TB-nél. El is mentem a Fiumei útra, két hónap alatt a papír meg is lett, mind a 27 évemről, gyes 5.5 év a négy gyerekre included, ami szintén munkaviszonynak számít és a nyugdíjba is beleszámítják, úgy tudjuk. Vittem nagy lelkesen a papírt a főnökömnek, hogy akkor majd most rendezik a béremet, és de jó, legalább három kategóriával feljebb kerülök, merthogy három évente van kötelező ugrás, és ha én 2004-ben E/3 -ban voltam, akkor az most legalább E/6 és az forintálisan kb. huszonötezerrel több alapbér havonta. öröm van, a remény öröme, hiszen a havi költségvetésemből nagyjából negyvenezer az, ami hiányzik, ha rendezik a béremet, kicsit beljebb leszek. 

Egy hét telik el, főnököm értesít, átnézték a cuccomat a bérszámfejtésen, és sajnos nem jár semmi, mert a '92 előtti munkaviszonyomat nem tudják beszámítani közalkalmazottinak, és hogy a gyes sem számít, meg a félállások sem, és ő látja, hogy sokat dolgoztam, de összeadva nekik az össz. egészségügyi munkaviszony az csak 13 év, és eszerint minden marad a régiben... Valamit dadogtam, hogy 2004-ben már E/3, és hogy erről hivatalos igazolásom is van, azóta meg csak itt dolgozom, kórházban, tehát az nem lehet, hogy, ... de ő azt mondta, hogy sajnos de és igen, és a bérszámfejtő nálunk nagyon profi, biztos nem tévedett... Éppen két éjszakai műszak után, teljesen álmos fejjel nekem elfogytak az érveim, és csak arra gondoltam, hogy le van szarva, nem fogok vitatkozni, semmi értelme...

Így lehet az, hogy most az a kolléganő, aki velem egy idős, sőt egy évvel fiatalabb, aki csak három éve dolgozik nálunk, míg én nyolcadik éve vagyok itt, az a kolléganő, akinek alacsonyabb a végzettsége, mint az enyém, (nincs intenzíves ápolói bizonyítványa, egyetemi diplomája meg végképp nincs, és maga is volt gyesen két évig, és volt vállalkozó is, és ő sem dolgozta le mind a 25 évét az egészségügyben), E/8-ban van, míg én E/4-ben, és ennek alapján kapjuk a bérünket. Az a nővér, akinek a munkáját most nem minősítem, de minden kolléganő tudja, hogy milyen, aki hazahordja privát betegápolásba a kórház betegeit, és schwartzban dolgozik velük házi betegápolásban, egy volt kisgazdapárti jobboldali nő, aki a zsidók közt hol látens módon, hol pedig nyíltan antiszemita, aki szerint a kórházunk egy szar, és nálunk semmi nem szól a szeretetről, hiába az a létesítmény neve, és akinek munkájával  szemben a betegeinknek többféle kifogása is van, szóval az a nővér négy kategóriával feljebb kap fizetést nálam, és harmincezer forinttal többre becsüli a munkáját a munkaadónk...

Nem tudok erre mit mondani, kommentárt sem fűzök, de azt végképp nem mondhatom, ugye, hogy ez akkor a szeretetről szól, és hogy engem szeretnének...Hiszen a szeretet megbecsülés is volna. Vagy mi. Mindegy. Nem tudok harcolni, én már nem tudok, az erősebb kutya baszik, a kolléganő nagypofájú és sokkal jobb az érdekérvényesítésben, mint én, ezt el kell ismerni. Ez van. Hagyom az egészet a francba. Mert mit tudok tenni? lépjek ki? Szeretem a munkámat, kötődöm az ápoltakhoz érzelmileg, itt dolgozom 7 éve, ugyanezen a munkahelyen. Máshol lehet, hogy megadnák a +30 ezret, de nekem nincs kedvem máshová menni.

3. közösség. Hét éve lesz, hogy betértem. Részt veszek mindenben, ami ennek a közösségnek a javát szolgálja, mindenben, ami tőlem telik. Ápolom a betegeket, megyek felvonulni, vittem csoportokat és írok értük, a testem, lelkem, az utolsó vérig ehhez a közösséghez tartozik, és én adtam, és adok. Kellett volna egy igazolás, hogy ide tartozom. Kaptam már kettőt, ez tény, de kértek tőlem még egyet, bizonyos okból máshonnan. és nagyon fontos lett volna. és akkor, akin az múlt volna, hogy leírja a nevét egy két mondatból álló papírra, azt mondta ne haragudjak, de nem veszi a tollat a kezébe még egyszer, mert elég volt, és neki is elege van.

BOCS! Nekem van elegem. De nagyon. El sem tudom mondani, mennyire. Éljen a szeretet! Ugye?

Nagymedve és Kisgöncöl

 2013.04.03. 12:50

valamint a Rák és a Bakocska. - Ezek, Ők az én gyermekeim. Négyen, négyféle csillagkép alatt.

A Nagymedve a Vízöntő és a Halak határnapján született, ('89. február 19-én este nyolckor) de a napja is a Halakban van, hiába szeretne Vízöntő lenni, közel sem olyan önző és öntörvényű. Sokkal inkább elúszós, mint én. Ő a legnagyobb fiam, József.

A Kisgöncöl Skorpió, mert '91. november 15-én született délután kettő óra öt perckor, nem tudom, hol van a napja, azt sem tudom, mi az aszcendense, de a göncölszekér képét rajzolta az arcára az Úristen játékos kedvében, amikor tíz éves lett, anyajegy-pöttyökből, mégpedig a bal arcfelére, és igen, ez jelent valamit szerintem, nem is keveset. Ő a középső fiam, Gyuri.

Bakocska a legkisebb, az előző posztot róla írtam, '93. december 27-én született, mert már akkor is illedelmes és tapintatos, jó gyerek volt, aki belátta, hogy három testvérének és nagyszüleinek fontosak a karácsonyi ünnepek az ő anyjával töltendő, pedig tizenkilencedikére voltam kiírva szülni, Ő inkább rávárt az eseményre egy hetet. Zsolt Máté.

Rák, a lányom, aki hiába szeretne oroszlán lenni, maximum csak az aszcendense az, és ez nagy szerencse, mert még olyanabb lenne velem, - ha nem indítják meg a szülést és akkor jön, amikorra ki voltam írva, vagyis '85. július 21-én, vagy azután... - nos, akkor aztán jól néznénk ki! :) Állandóan támadna, okosabb volna és uralkodni akarna. Ő Zsófi.

*

És én szeretem ezeket az ivadékokat, a gyerekeimet, akik olyanok, mint a málnavesszők, elülteti őket az ember, azután évről -évre máshol hajtanak ki, és folyamatosan ritkítani kellene róluk az elszáradt és vadhajtásokat. Szeretem őket, és nem csak azért, mert az enyémek, hanem mert ismerem őket, és fogantatásuk óta tudom róluk, hogy jóra valóak.

Igen. én tudom. Anya is tudta. Mások pedig jól benézték ezt a kérdést...

*

Tavaly kirúgták a Kisgöncölt igazolatlan hiányzások miatti indokkal, a 11. osztály elvégzése után, és másfél évvel az érettségi előtt. Idén pedig ki akarják rúgni a legkisebbet, Bakocskát, az előző posztban leírt viselt dolgai miatt.

Tény, hogy az úgynevezett negatív tulajdonságaikat tőlem örökölhették, és ez minden csillag-állástól független dolog. Bennem is elég csökevényes a kritikátlan tekintélytisztelet, szeretem megfigyelni az embereket és csak akkor hinni nekik, akkor "szót fogadni", ha hitelesnek találom őket. Szeretem a magam útját járni, és abban a ritmusban, ahogy én érzem jónak. Van, amikor nagyon lusta vagyok, és kevesen látják azokat a pillanatokat, amikor úgy dolgozom kitartóan, mint valami igavonó barom... Őszinte vagyok, soha nem alakoskodom. Piszok szar a PR-om, és a self-menedzsment egyáltalán nem megy nekem. Valahogy mindig azt képzeltem, hogy szeretnek engem az emberek, de egy másik pillanatban meg nem tudom ezt elhinni mégsem. De nem alkuszom, nem nyalok sem seggeket, sem talpakat, hanem csak önmagamat adom, és gátlástalanul nevetek szeretetből, amit sokszor gúnynak tekintenek és félreértenek. - A gyerekeim, a fiaim különösképpen, mind rám hasonlítanak.

A Nagymedvével is nagyon sok baj akadt középiskolás évei idején, soha nem tudta befogni a száját, ha valami igazságtalanságot tapasztalt, nem volt benne semmiféle tekintélytisztelet. De azért ő leérettségizett, és lehúzott a Pécsi Tudományegyetemen öt szemesztert, most pedig elmegy katonának.

És igen, a Zsófinak voltak tanulási nehézségei, de ő is leérettségizett és szerzett két szakmát. Ok. Rosszabb nyelvek most mondhatják, hogy akkor még élt a nagyanyjuk, és neki köszönhető mindez, nyilván van is ebben igazság, (bár Ő maga ez ellen hangosan tiltakozna, úgy hiszem!) ...és? most mit csináljak, ha már nem él, és nincs, aki segítsen? Apa korrepetálja a Bakocskát rendszeresen. Több nem megy. :(

*

De ami bánt, az tényleg az, hogy mennyire benézték maguknak a két kisebb fiamat mindazok, akik nem ismernek minket valóságosan... Ami nagyon bánt, az a mechanizmus maga, ahogyan az emberek ítélkeznek. Tavaly egyik alkalommal, amikor bementem az iskolába, a liftnél találkoztam egy régi egyetemi csoporttársammal, Virág Emesével. Mindig jóban voltunk, Emese nagyon tehetséges színésznő lett volna, igyekeztem segíteni neki, amiben csak tudtam, küldtem neki a képzésekről ismertetőket, elvittem a Versmondókhoz, stb. de azután tanár lettinkább mégis, mert egyszerűbb volt ez, és így többet lehetett keresni, meg van három hónap nyári szabadság is, amikor azt csinál, amit akar, hazamegy pl. erdélybe nyaralni... És mit ad Isten, épp abban az iskolában kapott állást, ahová a fiaim jártak. Sőt, tanította is őket.Amikor pedig aznap meglátott a liftnél a fiaimmal, akkor megállt, és felhördült hangosan, jó nagy tömeg előtt: Úristen Kriszta! Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy ez a két gyerek nem a te fiad! - Életemben nem esett ennyire rosszul semmi. Este aznap írtam neki egy e-mailt és mondtam, hogy nagyon bánt, ami történt ott a lift előtt. És hogy nem egészen volt ez a szitu rendben... Emese teljesen felháborodott, és egyáltalán nem értette, mi bajom van, miért csinálok ebből ügyet, valamint közölte, hogy ne haragudjak, de a fiaim tényleg borzalmasak, és nekem sem esett volna rosszul annyira ez az egész, ha nem tudnám ezt a lelkem mélyén... - Erre már nem volt mit mondanom. A fiaim nem borzalmasak, egyáltalán. Vagy ha igen, akkor csak annyira azok, amennyire én voltam. Csakhogy engem nem Virág Emesék tanítottak, - ez lehet az ok, hogy most másnak látszom... - De ezt a nagyon lényeges mondatot a hányingerem miatt már nem volt sem időm, sem kedvem elmondani neki...

Mindegy is. A lényeg az, hogy Gyuri, akit tavaly kirúgtak az iskolából, valahogy abszolút és végérvényesen belekeveredett a bűnbak szerepbe. A kislány, akibe szerelmes volt, három évvel fiatalabb volt nála, és miután a kapcsolatnak vége lett, - de persze csak akkor, és nem előbb, - egyből az én fiam lett az ő megrontója... Pedig mióta a love-story véget ért, azóta az én fiam nem bulizik, szinte nem is jár el sehová, itthon zenél, rajzol, olvas, eszik-alszik, és a macskával, meg a kiskutyájával játszik, no, és időnként elmegy az esti gimnáziumba, ... Tűzoltó akar lenni egyébként. Az a kislány viszont azóta is party-arc, eljár minden 7végén, ezzel- azzal, mikor kivel, és úgy beszél általában a felnőttekkel, hogy az összes zsebekben kinyílik a bicska... tobzódik, lázad, mert kamasz, a legdurvább korszakát éli,... - De a suliban még mindig úgy van tálalva az egész, hogy pszichológushoz kell járnia szegénynek, mégpedig az én fiam miatt...

Hogy MI VAN?

A képen Kisgöncöl látható, Gyuri, aki a járműveken mindig átadja a helyet a nőknek, az idősebbeknek és a kisgyerekeknek. Aki leteszi elém a félig evett joghurtját, ha látja, hogy éhes vagyok. Aki szerint én csakis Holy priest lehetnék, mint karakter a WoW-ból, és aki velem akart énekelni 12 évesen a Megasztárban Sean Paul számokat ... ("biztos, hogy nyerünk anya!")

Igen. Ő Gyuri, aki egy pészachi vacsorán az asztaltársunk elszakadt nyakláncának gyöngyeit egy órán át szedegette a padlóról (idősebb hölgy volt az illető) és Ő az, aki, ha egészségügyi kérdések merülnek fel, azonnal rám néz, azt mondja: na, hallgatunk Dr. House! - és ezt sosem teszi gúnyból!

Ő az én Gyuri fiam, aki nem rontott meg senkit, basszus, hanem aki éppen hogy elvitte a balhét mások helyett! Ő az a gyerek,akivel példát statuáltak. Tudjátok mit? csak gratulálni lehet az egészhez! De tényleg. :(((

525172_4087584726896_469656488_n.jpg

Igyekezet

 2013.03.23. 06:59

arra, hogy ne omoljon minden össze. Ez van most. A jó öreg munkaterápiához folyamodtam/folyamodom megint. Nem is nagyon tudok mást tenni mondjuk, az éhség miatt sem, de adja magát a megoldás, ha dolgozom, akkor ugyanis nem gondolkozom máson, és nem nagyon fáj semmi. Akkor csak egyetlen szükségszerűség van, egyetlen törvény, - másokat ellátni. Jelentkeztem egy másodállásra a Godzillába, :) addig is, míg itthon vagyok, - legyen. Mert kell. A jövő héten már megyek is állásinterjúra. Az állást a MESZK honlapján találtam. Beküldtem az önéletrajzomat és azonnal (már másnap) visszahívtak telefonon. Az intenzívre jelentkeztem részmunkaidőben, mert őszintén nagyon hiányzik már a szakma, a geriátrián eltöltött hét év után. A Szabolcs utcára a mai napig úgy emlékszem, mint életem legjobb munkahelyére, mert annak ellenére, illetve azzal együtt, hogy ott vért pisiltem, annyit kellett dolgozni, ott tanultam a legtöbbet. Hiányzik már a lyzis, a kardioverzó, a haemodynamikáról feljött coronarographián átesett betegek ellátása, a pre - és postinfarktusosok őrzője, a sok infúziós pumpa, a gyógyszerelés, az észlelés, minden hiányzik! Leginkább az, hogy rohangászni kelljen, megfeszülni, de úgy érezzem képes vagyok egy csapatban életeket megmenteni is... Remélem sikerül az interjú, nagy szükségem lenne erre az állásra. És azt is remélem, nem felejtettem el túl sok mindent a szakmából, - bár azóta technikailag és felszereltségben, valamint a gyógyszeres kezeléseket tekintve is nyilván megváltozott jó sok minden, azért remélem bele tudok rázódni újra, és meg fogok felelni...

Tegnap megkaptam a fiam háromnegyed éves értékelését. mellé egy csatolt mondatot, mely szerint az ofő meghitt ünnepeket kíván... Hát... -pedig azt hittem a kifinomult lélekgyilkolászást nem tanítják az egyetemeken, de ezek szerint mégis. Az értékelés olvasása után biztos nagyon meghitt lesz az ünnep, KÖSZÖNÖM Heni néni, aranyos vagy!

A szüleim pedagógusok voltak. Az elmúlt 22 évben mást sem tettem, mint ingadoztam a pedagógusok védelme-megértése és a gyerekeim védelme-megértése között, olyan vagyok már, mint egy keljfeljancsi. Ismerem a gyerekeimet és nyilván őket védem minden erőmmel, de a szüleim miatt nagyon tisztelem a pedagógusokat is, és az a megrögzött elképzelésem volt évtizedeken át, hogy velük együttműködve a gyerekeimből sikerül majd valamivel könnyebben embereket nevelni... Ami közös célunk lenne, vagy nem? Annak ellenére gondoltam ezt nagyon sokáig, hogy többször rá kellett jönnöm, összekeverem a szezont a fazonnal, a jelenlegi pedagógusok nem olyanok, mint a szüleim, sőt, a legtöbb pályán botorkáló, akit megismertem,  előbb- utóbb pályaelhagyóvá is vált, nem is volt soha pedagógus, csak annyira futotta neki, hogy szárnyakat próbálgasson, és közben tönkretegyen néhány embert. Ha a gyerekeim tönkretételéről van szó, akkor ez nem olyan vicces és megbocsátható játék... :( Szóval volt tapasztalatom a négy gyerekem miatt pedagógusokkal, ilyenekkel, meg olyanokkal is. Többnyire olyanokkal :(( És volt állandó kínlódás, naponta-tanulás, otthoni korrepetálás, és konzultáció a tanerőkkel, folyamatos. Életünk eme vonaláról is többkötetes regényeket lehetne írni...

Mindenesetre egy dolgot a mi 22 évünk után is le kellene szögezni végre: a gyerek tanuláshoz való kedvének, akaratának kialakítása semmiképpen sem a szülő feladata! A szülő nevelhet erkölcsre, a munkavégzés örömére, tisztességre, szeretetre. De nem várható el tőle, hogy megszerettesse a gyerekével az iskolát és az iskolába járást, nem kívánható, hogy a szülő érje el a gyerek lelkében azt az állapotot, hogy tanulni jó, tanulni érdemes! Azért mindennek van egy határa! 

Neveltem a gyerekeimet tisztességre, becsületre, szeretetre és dolgosságra. Ezt a legkisebbet is neveltem. Becsületes is, nem lop, nem hazudik, nem csal, nem könyököl, és ha magánál nyomorultabbat lát, azonnal azon gondolkodik, hogyan lehetne segíteni. Szeret dolgozni, mindent megcsinál, amit kérek. Szereti az állatokat, növényeket, vigyáz erre a világra, a környezetére. Tiszta. maga körül tisztán és rendben tartja a dolgokat. Nem sumák. Egyenes. Egyetlen jellemhibája van, sokat alszik, szeret enni, szereti a kényelmet, és nagyon szerelmes most éppen, ami valamelyest csőlátást eredményez nála: minden a Dorina és hogy vele legyen a legtöbb időben...És ezen kívül idén nagyon sokat volt beteg.

Most azt írják, hogy a sok hiányzása miatt osztályozó vizsgát kell tennie néhány tantárgyból, (tizedikes) valamint, hogy motiváltsága nem megfelelő. Azt írja pl. a fizika szaktanár az értékelésében, hogy: Az órákon zajló tevékenység nem érdekli, többnyire nem vesz részt benne. - Hát és erről ki tehet? Könyörgöm! Csak úgy kérdezem...- de tényleg! Ezért a tanár a gyereket hibáztatja, és nekem ír. Mit tehetek én? Álljak a gyerek mögé, aki már nagykorú egyébként is, és üssem tarkón, hogy érdekelje, amit a tanár mond, és figyeljen oda 45 percben?

A szüleimnek nem volt szüksége arra, hogy ilyesmiket írjanak, nem kellett kiküldeniük az óráról egyetlen gyereket sem, Anya úgy tanított, hogy már amikor belépett az osztályba mindenki várta, és egyáltalán: alig várták a vele töltött időt, azt, hogy mit tanulhatnak tőle, vasútgépészeti szakközépben tanította meg úgy a srácokat magyar irodalomra, hogy azokból egy életre színházjáró-olvasó emberek lettek!

Az én legkisebb fiam nem szeret iskolába járni, már nem szeret, nem is érdekli az egész, pedig 12 évesen még szaktanári dicséreteket kapott például fizikából is, és örömmel ment minden reggel, nem késett sohasem. Most már unja az egészet, nem látja semmi értelmét, hogy ott legyen, különösen azóta, hogy tavaly nyáron elhangzott, onnan el kell jönni az év végén, még ha sikerülne is egy közepes átlag, neked Zsolti fiam nem kell leérettségizni...

Arról, hogy "neked fiam nem kell leérettségizni" egyszer majd írok egy hosszabb novellát, - nem csak anya forog a sírjában, ilyet egy pedagógus hogy mondhat ki? - A régi jó mondat, amit még mi kaptunk az arcunkba, az egy kicsit másképp hangzott: A gimnázium nem kötelező. - De ez a mondat tartalmában is egy kicsit mást jelent, és soha nem volt személyes, nem olyan volt, mint egy arcon csapás, nem alázott meg senkit, ez a mondat egyszerűen csak tisztázta a feltételeket, és bocsika, de akkoriban még jócskán volt szakképzés, volt ipar, mezőgazdaság, valóban lehetett érettségi nélkül élni... - Ma már nem lehet. Ma már alig lehet érettségi nélkül normális munkát szerezni, végezni! Ez a mondat ezért: neked fiam nem kell leérettségizni - egy gyilkos mondat, a pedagógus, aki egyetlen diákjáról is lemond, (mivelünk soha nem tettek ilyet, rólunk nem mondott le senki, belőlünk mindig mindenki megpróbálta a legjobbat és a legtöbbet kihozni, - bizony, így volt!) ... szóval az a tanár, az a tantestület, aki képes feladni,az pedig nem pedagógus, hanem, bocsánatot kérek, csak egy gyenge műkedvelő. Ez van. I am very sorry.

Az én fiam nem hülye, csak dyslexiás. Hatodikig jó tanuló volt, nem volt baj sem a késésekkel, sem a mulasztásokkal, sem a tanulási kedvével, hajlandóságával. Azután történt valami. Valami nagy gebasz. De nem csak az a baj, hogy történt, megtörtént, elrontották, hanem az, hogy meg sem próbálják jóvá tenni. Elcseszték ezt, és az a szörnyű, hogy most ráadásul a mi nyakunkba akarják varrni az egészet, engem akarnak érte felelőssé tenni, meg a gyerekemet, kimondatlanul is, - nem figyeltél oda, nem voltál elég jó szülő, -  és a gyereket is okolják, - hitványabb ember-anyag, - nem mondják ki persze, csak éreztetik, és a fent említett mondatban szépen körülírják, azután pedig, mint aki jól végezte a dolgát, megvonják a vállukat: mi mindent megtettünk, már semmi mást nem tudunk csinálni, mindenhez minden túl késő...

Azt hiszi bárki, hogy én ezt szó nélkül lenyelem? Azt gondolja rólam valaki is, hogy el fogom tűrni? Elég nagy tévedés! De nem harcolok gyilkosokkal testközelben. Nem. Az olyan volna, mint bőrfejű tetkós hústornyokkal szétveretni magam. Nekem más eszközeim vannak, más módszereim. 

Csak a gyereket sajnálom, nagyon. Ezt a legkisebbet. Ha nem az enyém lenne, akkor is sajnálnám. De majd igyekszem, - ahogy mindig - mások hibáját is jóvátenni. Persze. Amennyiben ez még egyáltalán lehetséges...Egy biztos, becsületes, rendes ember lesz, aki képes a szeretetre. Ok. lehet, hogy nem lesz ügyvéd, nem lesz orvos, tanár, (ha kirakják az iskolából tizedikes bizonyítvány nélkül, akkor még jó szakember sem lehet, se pincér, se cukrász, se szakács :(...) - de az én fiam, egyik sem, senkit, soha nem fog tönkretenni, és mindig lehet majd számítani rá, mindenben, ami jó cél érdekében történik, - ez biztos!

Meghitt ünnepet- khm - hát erre szívesen mondanék valamit. Itt van a nyelvem hegyén, majd' kibukik belőlem. De nem teszem. Ma, szombaton hajnalban fél négykor felébredtem, azóta nem tudok aludni... Gondolom, a fiam "tanárai"  jól alszanak. Biztosan jól alszanak. És nyilván nagyon meg vannak magukkal elégedve. Borzalom. de tényleg! Nincs más hátra: Túl kell lépnem az állandó rácsodálkozáson, milyen képmutató, hazug egy világ ez! Hogy milyen értéket vesztett semmi lett a legtöbb ember! Hamis ideáktól fűtött, felelősséget önmagáról lerázó, önző és képtelen - majdnem mindenki... :(((  Túl kell lépnem, mert dolgom van, a fiamból boldog embert is kell nevelnem, nem csak becsületeset és jót... / a boldogsághoz pedig az is kell, hogy tudja magáról: értékes, az élete érték, még akkor is, ha ezt az őt körülvevő közeg nem így tükrözi vissza, és nem tanúsítja... Na, ez viszont nem könnyű feladat egyáltalán. Ebben a társadalomban, itt Magyarországon ma boldog, lelkileg egészséges embereket nevelni, - ez bizony harcos dolog, nem kispályás munka...De meg fogom csinálni!

Egy intenzív osztály nagyon jó hely. Ott világos, hogy meg kell tenni mindent, és nem lehet hibázni. Ott egyértelmű az érték, az élet, és hogy azt óvni kell, megmenteni, mindenáron. Ott nincs helye az önzésnek, ott team van, amiben mindenkinek megvan a pontos, körülhatárolt, egyértelmű feladata. Ott nincs ujjal mutogatás, hanem felelősségvállalás van. Kollektív és egyéni. De mindenki a saját dolgáért felel első és másodsorban is... Hogy hasonlíthatom össze? Egyszerűen. Iskola és Intenzív osztály egy kórházban. Tök ugyanaz. Ott dől el minden. Élet és halál. És ha élet, akkor az is, hogy az milyen minőségű lesz, amikor az ember kifelé átlépi majd az intézmény kapuját... Nem olyan bonyolult dolgok ezek. Csak súlyosak a kérdések, ezt elismerem. Viselni kell őket. Megválaszolni. Ennyi. 

Címkék: oktatás gyerekek egészségügy pedagógusok iskolarendszer

Egy kicsit gonosz nap

 2013.03.22. 19:32

volt a mai. 

És nem azzal kezdődött, hogy kézhez kaptam a leleteimet, hanem sokkal inkább azzal, amikor megtudtam, hogy hiába ültem a Fiumei úton már kétszer másfél órát a munkaviszony igazolásomért. Merthogy nem készült el. Illetve félreértették. És nem úgy készült el, ahogy kellett volna. Értsd: csak a vállalkozói öt évemről kaptam igazolást, a többi, közalkalmozotti időről, ami 22 év, arról nem. (Köszike, az lett volna a lényeg) Az ő verziójuk szerint mást húztam alá és nem jól töltöttem ki a kérőlapot. A nagyon kedves ügyintéző töltötte ki másfél hónappal ezelőtt, de ez nem számít, a papíron az én aláírásom van. Nem lehetek győztes. Öt percbe telt, míg rájöttem. és akkor hisztériázni kezdtem. Mondtam nagyon szépeket, de mindvégig megmaradtam intelligens nőnek, és e kettő együtthatásaként hamarost megérkezett a kérdés: Mikor tud bejönni a papírokért? Mondtam, hogy hétfőn reggel. (ma péntek volt). Kiegyeztünk egy szerda reggeli időpontban végül...

Egy órával később Marival megtudtuk, hogy az El- Al-nál elfogytak az akciós repülőjegyek. Nem lehet előre foglalni, csak három napos fizetéssel. Mennénk önkéntes munkára a szabadságunk alatt (mert csak így jutunk el a tengerhez) olyan szegények vagyunk, mint a templom egere ugyanis, csak ha dolgozni megyünk, akkor van esélyünk kifeküdni 7végére legalább a fövenyre a világ bármely sarkán, de különösen ott, ahol érdemes... Az akciós repjegy 49 ezer oda-vissza útra, (és 42 wizzair-rel) - ez is épp kispórolható, de ha nem lesz a fizetésünkkor semmilyen időpontra már, akkor nem tudunk menni... És ugrik az egyetlen esély, hogy kicsit pihenjünk, hogy három év után újra megláthassam a tengert és a földet, amit mindennél jobban szeretek...

Bánatunkban ettünk egy gyrost. A telefonom lemerült, és nem sikerült feltöltenem, mert a töltő egy hatalmas durranással kiégett, itt maradtam az én okoskám nélkül, benne minden telefonszámmal, áááááhhhh, csak két fontos hívást vártam, az egyik Anetté, és csak két-három telefont kellett volna elintéznem, köztük felhívni Apát és a rabbit... Telefontöltőt nem tudok venni, több, mint háromezer forint :( 

A könyvtárban (Szabó Ervin) megint rámvertek egy kétezres késési díjat és nem érdekelte őket, hogy három hétig betegen hevertem, miért nem hosszabbítottam e-mailben? - végülis igazuk van... Az olvasójegyem ráadásul lejár 27-én, meghosszabbítani legolcsóbban is 1900 forint, arra sem volt pénzem, de még két Uliczkaja-t azért sikerült kikunyerálnom 27-ig.

Hazavergődtem 2-re, és tudtam, hogy Anettel ma már nem fogok tudni találkozni, pedig nagyon - nagyon vártam, már fél éve nem láttam legalább... :( Itthon azután nem találtam másik töltőt, a PC-hez csatlakoztatható izé sem volt meg, így el kellett fogadnom, hogy a mobilom halott marad a hétvégére.

Akkor felkúsztam a netre és megtudtam, hogy a Sirályba (ami egy jó kis hely, és én is szeretem) ismeretlen biztonságisok (a kormány veszett felbérelt kutyái?) betörtek és lezárták azt. Csak azért, mert az elmúlt hetek-hónapok tiltakozói, tüntetés-szervező aktivistái ott szoktak találkozni... Most ezt kell kommentelni? Ez eléggé kimeríti a terror fogalmát, én azt gondolom. Demokráciában ez elképzelhetetlen: Egy kávézót bezárni, csak azért, mert ott ellenzékiek gyűlnek össze beszélgetni... :( What a shame!

Az ország miniszterelnöke eközben reggel úgy nyilatkozik, hogy ostorcsapások és botütések nyomát érzi a hátán, de mégis boldog. mert ő szabadságharcot vív, most éppen a rezsicsökkentésért. Hát ez pedig a komplett idiotizmus fogalmát meríti ki...- ez kétségtelen. Nem tudom, mi lenne jobb, ha kitiltanák az Európa-parlamentből, és megvonnák a szavazati jogát, vagy sem?! Nem tudom, de előbb-utóbb biztos meg fogják tenni! És befagyasztják az összes eu-segélyt Magyarország számára... Talán még az EU-ból is kilökik a hazámat emiatt a kretén kormány miatt, ami már amúgy is elüldözte a fiatal értelmiség nagy részét innen...

Gáz. Kifejezhetetlen nagy tréfli, ami lett ebben az országban, a hazámban, ahol boldogan tudtam élni negyven évig... és még nincs vége a borzalmaknak. De most nekiláttam palacsintát sütni, utána meg bejön a szombat, és én akkor is pihenni fogok, csakazértis. Olvasni fogok, gondolkozni, és imádkozni!

Címkék: politika Orbánizmus Magyarország ma

Üdvözlet

 2013.03.22. 17:10

nahát. miután a freeblog szemmel láthatóan bedögleni látszik (március 15. óta nem tudok posztolni rá semmit) - ide költöztem. mostantól itt folytatom, amit ott elkezdtem. vagyis az írást. annak is azt a részét, amit tekintenek így, meg úgy, de figyelmen kívül mégse' hagyható azoknak, akik kedvelnek, és azoknak, akik nem annyira, de mégis kíváncsiak, hogy azután mindenféle következtetések levonására felhatalmazva érezhessék magukat, - szóval sokaknak

hehe. ez a blog már nem lesz annyira finomkodó mint a hevron.freeblog.hu - itt még őszintébb leszek, írhatunk is rá rögvest piros karikát 18-as számmal, plusz egyéb figyelmeztetéseket, "csak erős idegzetűeknek", ésatöbbi, tetszés szerint...

a hóvihar és nemzeti ünnepünk óta az ingerküszöböm ugyanis még mélyebbre ereszkedett, leverte a lécet rendesen nálam a tél és a kormány, és azóta hisztis vagyok kissé.

az is hozzájárult nyilván, hogy abban az időszakban éppen betegen darvadoztam, beszedtem valami vírust, amitől két hétig fuldokoltam, lázas voltam, de annyira, hogy a fehérvérsejtjeim azóta is tömegével képződnek a tegnapi laboromban pl. húszezres a kimutatható nagyságrendjük, ami ugyebár nem egy szolid hadsereg. Gamma GT, a személyes őrezredem, köszöni jól van, ő is felpörgette magát, a sokszorosára, és most dühöngés van, megtorlásokkal - együtt viszik végbe ezt, gondolom.

utálom ezt a betegséget, utálom a telet már, és utálom a kormányt, mind egyforma, egyik sem adja fel, küszködik, nem érti meg, hogy pedig már régen vége. mindháromnak vége van már. nahát. így függ össze az őserő, a politika és az én senyvedő porhüvelyem. ezen a ponton található bizonyos azonosság.

azután meg azon is kikattantam, hogy mennyire sok ember szeret. itt volt a szülinapom, és százak felköszöntöttek a facebook-on, meg a munkahelyemen, és még máshol is. ez mindig meglep engem, megrendít, hogy szeretnek, azon én mindig nagyon elcsodálkozom valamiért, talán mert ismerem magam :)

de tényleg. a legjobb fejek a fiaim barátnői voltak, Judit, Bagyi barátnője, aki például beállított egy fehér jácinttal, (mert olvasta a blogomat), és ez a cselekedet, maga a tény, olyan fajta lelki finomságról árulkodott, amitől csak titokban sírtam, egy kicsit és szigorúan örömből... Dorina pedig Guszti barátnője, hozott nekem egy tábla csokit, de nem akármilyet, hanem mandulásat. arról fogalmam nincs, hogy honnan tudta, a mandulával, dióval és mogyoróval szelídülök meg leginkább? :)

amúgy meg, akiktől vártam, hogy felköszöntsönek, egyetlen sms-t nem írtak... - hát így megy ez. rossz felé irányulnak a vágyaim és vonzódásaim. ez most már tény, látható jelekkel, és értek belőlük, nekem kell változtatnom. magamon. persze. és fura, de azt érzem, hogy ez most már nem lesz annyira nehéz. 

másról majd máskor. most szép szombatot, akit illet, akit pedig nem, annak kellemes 7végét! <3

süti beállítások módosítása