Vannak emberek, akikkel soha nem lehet barátságban lenni, és fel kell adni az ilyesfajta, erre irányuló álmokat. És igazán nem akarok ünneprontó lenni, de az évek múlásával egyre több ilyen ember van, ahogy mostanában egy író megjegyezte: "Megszokja az ember, hogy nem szeretik..." - és kész. De hadd mondjak egy példát.

Van egy lány, bocs' inkább fiatal nő, ő is ír, egy nyíltszíni pályázaton ismertem meg, ő nyerte, de csak később kerültünk közelebbi kapcsolatba mégis, elkezdtünk egy szemináriumba járni. Beszélgettünk is sokat, megállapítottuk, hogy volt/van egy közös kisvárosunk (ahol én egy ideig laktam, ő pedig most is ott él), és sok közös vonásunk is van, például, hogy több gyereket szültünk, nevelünk, szeretjük a természetet, satöbbi. Ő sokkal fiatalabb nálam, talán tíz évvel. Szép, finom vonású, törékeny, magas. Benne megvan mindaz, amit magamban hiányolok, nem látszik, mert igyekszem kompenzálni, csak én tudom, hogy hiány. Csendesség, visszafogottság, mégis vidám jókedv, derű. Egyszerűség, mégis összetett személyiség, intelligencia. Vonzott engem, mint a mágnes, és szerettem volna a barátja lenni, hosszú időn keresztül azt gondoltam ez lehetőség is, mindkettőnknek. De az írás olyasmi, ami nagyon nyitottá tesz, ha olyan emberek kerülnek össze és dolgoznak együtt a szövegeiken, akik írnak, vagy írónak készülnek, akkor az leplezetlenné is tesz, az alkotás folyamata kitárulkozás, mindenképpen az, és felgyorsítja a megismerési folyamatokat, meglehetősen hamar megértjük egymást, vagy kiderül, hogy milyen messze illetve közel vagyunk egymáshoz. Mindenki, aki ír, szükségszerűen nagyon érzékeny is. Mindenre, még arra is, amire más emberek nem, ért a hangsúlyokból, a mondatok szerkezetét egészen másként elemzi, mondhatnám úgy is, hogy állandóan mögé lát a dolgoknak, mögöttes értelmet keres, a szövegeket újraértelmezi, első, második, sokadik hallásra is, és később ez már automatikussá válik, akkor is ezt teszi, ha maga sem veszi észre - egy író ember így működik. Ugyanakkor leplezetlen, mint mondtam, és nagyon spontán, a beszélt szöveg nem erőssége, ellentétben a politikusokkal, az író ember beszédében sokszor óvatlan, hirtelen.

Tavaly, amikor végre megjelent az ÉS-ben egy szövegem, ez a lány a szeminről hazafelé menet egyik alkalommal azt kérdezte tőlem: és mondd csak: hogy sikerült neked az És-be bekerülni? - Nem gondoltam semmi rosszra, nem is feltételeztem, tényleg azt hittem, szakmai kíváncsiságból kérdezi, csak tudni akarja, mi a gyakorlat (az ÉS-be mindenki nagyon szeretne bekerülni egy szöveggel, aki az írást komolyan gondolja, mert az egyik legnagyobb küszöb, presztízs, bejutni oda már valamit jelent). Szóval nem gondoltam semmi rosszat. Elmeséltem neki, meddig dolgoztam az ügyön, hány írást küldtem a szerkesztőségbe, és hogy mennyi időmbe telt (másfél évbe). Még azt is hozzátettem, hogy ha nekem ennyi időbe is telt, neki biztosan nem ennyi lesz, hanem jóval kevesebb. Tiszteletem jeleként mondtam ezt, mert valóban tehetségesnek gondolom őt, és szerettem volna biztatni, bátorítani.

Hónapok teltek el, én közben publikáltam itt-ott, amúgy is írok sokat viszonylag, néha posztlom közösségi oldalakon a gondolataimat, és ezt a blogot is közzéteszem néha, de sokat voltam beteg, nem találkoztunk. Tegnap találkoztunk. A szemináriumi vezetővel megbeszélésen. A további munkáról, és egyebek. A szemin vezetője sok mindent mondott, mi hallgattunk, elfogadtuk a javaslatait és örültünk neki. Kaptunk feladatot is, mindig kapunk, olvasnivalót, egyébként is, de most konkrétan nagyon örültem a bemutatandó novellának. Örömömnek hangot is adtam, hogy jaj de jó, ezt már olvastam, erről már tanultam, ennyit mondtam csak, mire a lány fanyarul hangosan odavetette: Igen? És hol olvastad? Hol tanították? Az egészségügyi suliban?

Valahogy üldöz ez a dolog, a vallásfilozófus-sztori óta üldöz, aki ugyebár nem kevesebbet mondott nekem legyintve, mint hogy: "ma már minden mosónő ír és könyvet akar kiadni"

Csak csendesen tettem hozzá tegnap este, hogy nem, nem az egészségügyi suliban, hanem az egyetemen tanultam Papp Károlyról és a novelláiról... Csak csendesen jegyeztem meg, mert igazából lefagytam azonnal, megdermedtem, és nem csak a kérdő mondatoktól, hanem a hangsúlytól és a mosolytól is. Körbenéztem a többiek arcát kerestem, ők lehajtották a fejüket, vagy éppen elfordították a tekintetüket. Mintha mi sem történt volna. És így volt jó. A szeminárium vezetője gyorsabb beszédtempóra váltott és tovább folytatta, amit még mondani akart nekünk. Én pedig elgondolkodtam azon, hogy az emberek milyen könnyen elárulják önmagukat. Ami igazán a lelkükben van, az hamar kiderülhet, elég hozzá egy kis odafigyelés, illetve az ő részükről, egy cseppnyi önkéntelen őszinte pillanat...

És hazafelé rájöttem, hogy az írónak igaza volt: Az ember hozzászokik, hogy nem szeretik. Igen, az érzést meg lehet szokni, ugyanis fájdalmat már nem éreztem. A lány mondata nem ütött szíven, nem feküdtem magam alá, és nem azért nem, mert a véleménye ne jelentett volna nekem sokat, mert nem olyan fontos nekem (hiszen a barátnője akartam volna lenni egyszer majd). Hanem azért, mert ezek a megalázások már nem bántanak engem. Lenézhetnek a szakmám miatt, tudom, hogy ki vagyok: van egy diplomám, három nyelvvizsgám és felneveltem négy gyereket. Hiszek Istenben, tudom, hogy Ő segít nekem, néha általa jókat írok, képes vagyok önállóan gondolkodni, és egyszer-egyszer egészen eredeti ötletek lepnek meg, amiket ha kifejezek, attól mások is jobban érzik magukat.... - Tudom ki vagyok. És már nem számít, hogy mások mit gondolnak rólam. :)

Az emberek nagy többsége úgysem fog tudni mit kezdeni a ténnyel, hogy ápolónőként lehet valaki bölcsész, értelmes lény, akit ezer más dolog még, de főként a kultúra érdekel. Az embereknek ez nem fér bele. Egyszerűen  értelmezhetetlen számukra, hogy miközben valaki "szart pucol" (idézet a kolléganőmtől), aközben pédául Lessing-et olvas, és esszéket ír a kora újkori női költészetről

És fura, de ez egyaránt érint egyetemi tanárt, vagy pályatársat, kolléganőt vagy csak a vasúti kalauzt. Ugyanazzal az értetlenséggel fordulnak felém. De én már nem tudok ezzel foglalkozni. Nincs időm. 

Csak az is elgondolkodtató, hogy ha találkoznak valaki ilyennel mint én, akkor miért kezelik rögtön az alacsonyabb végzettsége felől? Úgy értem: miért az ápolónői hivatásomban sorolnak be a saját kategóriájuk szerint és miért nem a bölcsész kategóriába? Erre több magyarázatom van. Talán a legfőbb okot az az attitűd adja nekik, amivel rendelkezem: beszédes vagyok, vidám, elég zavartalanul használok szlenget, nincs bennem túl sok elegancia, a nagykövetet is hátba vágom örömömben, ahelyett, hogy udvariasan kezet fognék, és ha kezet csókolnak nekem vihorászni szoktam, amúgy is vigyorgok mindenen. Nem tudok viselkedni, mondaná anya, de ő is nevetne ezen, mert tudná, hogy tévedés. én csak egyszerűen nem vagyok hajlandó viselkedni! NEM fogok hülye sznob picsa módra élni, nem leszek akkora faszfej, hogy azt gondoljam, többet tudok mindenkinél, és nem akarom elérni, hogy azt gondolják rólam, többet tudok, pedig könnyen lehet, hogy sokaknál sokkal többet tudok :)

NEM fogom játszani az agyam, SOHA! Vagy lehet, hogy ha egyszer nagyon begurulok, akkor mégis :) de most nincs erre időm, se kedvem hozzá... :)

Nézzenek, aminek akarnak, kedvük szerint. ha az tetszik nekik, hogy csak egy tyúkagyú ápolónőnek tartsanak, hát legyen. biztos úgy könnyebb. jobban esik. ez a fölébe kerekedős játék csak a kicsik, a gyengék kedvence, én undorodom tőle, senki és semmi nem kényszeríthet bele

Bye-bye Gáborgyuri, Dóri és mindenki más hasonló. Messziről integetek nektek!