arra, hogy ne omoljon minden össze. Ez van most. A jó öreg munkaterápiához folyamodtam/folyamodom megint. Nem is nagyon tudok mást tenni mondjuk, az éhség miatt sem, de adja magát a megoldás, ha dolgozom, akkor ugyanis nem gondolkozom máson, és nem nagyon fáj semmi. Akkor csak egyetlen szükségszerűség van, egyetlen törvény, - másokat ellátni. Jelentkeztem egy másodállásra a Godzillába, :) addig is, míg itthon vagyok, - legyen. Mert kell. A jövő héten már megyek is állásinterjúra. Az állást a MESZK honlapján találtam. Beküldtem az önéletrajzomat és azonnal (már másnap) visszahívtak telefonon. Az intenzívre jelentkeztem részmunkaidőben, mert őszintén nagyon hiányzik már a szakma, a geriátrián eltöltött hét év után. A Szabolcs utcára a mai napig úgy emlékszem, mint életem legjobb munkahelyére, mert annak ellenére, illetve azzal együtt, hogy ott vért pisiltem, annyit kellett dolgozni, ott tanultam a legtöbbet. Hiányzik már a lyzis, a kardioverzó, a haemodynamikáról feljött coronarographián átesett betegek ellátása, a pre - és postinfarktusosok őrzője, a sok infúziós pumpa, a gyógyszerelés, az észlelés, minden hiányzik! Leginkább az, hogy rohangászni kelljen, megfeszülni, de úgy érezzem képes vagyok egy csapatban életeket megmenteni is... Remélem sikerül az interjú, nagy szükségem lenne erre az állásra. És azt is remélem, nem felejtettem el túl sok mindent a szakmából, - bár azóta technikailag és felszereltségben, valamint a gyógyszeres kezeléseket tekintve is nyilván megváltozott jó sok minden, azért remélem bele tudok rázódni újra, és meg fogok felelni...
Tegnap megkaptam a fiam háromnegyed éves értékelését. mellé egy csatolt mondatot, mely szerint az ofő meghitt ünnepeket kíván... Hát... -pedig azt hittem a kifinomult lélekgyilkolászást nem tanítják az egyetemeken, de ezek szerint mégis. Az értékelés olvasása után biztos nagyon meghitt lesz az ünnep, KÖSZÖNÖM Heni néni, aranyos vagy!
A szüleim pedagógusok voltak. Az elmúlt 22 évben mást sem tettem, mint ingadoztam a pedagógusok védelme-megértése és a gyerekeim védelme-megértése között, olyan vagyok már, mint egy keljfeljancsi. Ismerem a gyerekeimet és nyilván őket védem minden erőmmel, de a szüleim miatt nagyon tisztelem a pedagógusokat is, és az a megrögzött elképzelésem volt évtizedeken át, hogy velük együttműködve a gyerekeimből sikerül majd valamivel könnyebben embereket nevelni... Ami közös célunk lenne, vagy nem? Annak ellenére gondoltam ezt nagyon sokáig, hogy többször rá kellett jönnöm, összekeverem a szezont a fazonnal, a jelenlegi pedagógusok nem olyanok, mint a szüleim, sőt, a legtöbb pályán botorkáló, akit megismertem, előbb- utóbb pályaelhagyóvá is vált, nem is volt soha pedagógus, csak annyira futotta neki, hogy szárnyakat próbálgasson, és közben tönkretegyen néhány embert. Ha a gyerekeim tönkretételéről van szó, akkor ez nem olyan vicces és megbocsátható játék... :( Szóval volt tapasztalatom a négy gyerekem miatt pedagógusokkal, ilyenekkel, meg olyanokkal is. Többnyire olyanokkal :(( És volt állandó kínlódás, naponta-tanulás, otthoni korrepetálás, és konzultáció a tanerőkkel, folyamatos. Életünk eme vonaláról is többkötetes regényeket lehetne írni...
Mindenesetre egy dolgot a mi 22 évünk után is le kellene szögezni végre: a gyerek tanuláshoz való kedvének, akaratának kialakítása semmiképpen sem a szülő feladata! A szülő nevelhet erkölcsre, a munkavégzés örömére, tisztességre, szeretetre. De nem várható el tőle, hogy megszerettesse a gyerekével az iskolát és az iskolába járást, nem kívánható, hogy a szülő érje el a gyerek lelkében azt az állapotot, hogy tanulni jó, tanulni érdemes! Azért mindennek van egy határa!
Neveltem a gyerekeimet tisztességre, becsületre, szeretetre és dolgosságra. Ezt a legkisebbet is neveltem. Becsületes is, nem lop, nem hazudik, nem csal, nem könyököl, és ha magánál nyomorultabbat lát, azonnal azon gondolkodik, hogyan lehetne segíteni. Szeret dolgozni, mindent megcsinál, amit kérek. Szereti az állatokat, növényeket, vigyáz erre a világra, a környezetére. Tiszta. maga körül tisztán és rendben tartja a dolgokat. Nem sumák. Egyenes. Egyetlen jellemhibája van, sokat alszik, szeret enni, szereti a kényelmet, és nagyon szerelmes most éppen, ami valamelyest csőlátást eredményez nála: minden a Dorina és hogy vele legyen a legtöbb időben...És ezen kívül idén nagyon sokat volt beteg.
Most azt írják, hogy a sok hiányzása miatt osztályozó vizsgát kell tennie néhány tantárgyból, (tizedikes) valamint, hogy motiváltsága nem megfelelő. Azt írja pl. a fizika szaktanár az értékelésében, hogy: Az órákon zajló tevékenység nem érdekli, többnyire nem vesz részt benne. - Hát és erről ki tehet? Könyörgöm! Csak úgy kérdezem...- de tényleg! Ezért a tanár a gyereket hibáztatja, és nekem ír. Mit tehetek én? Álljak a gyerek mögé, aki már nagykorú egyébként is, és üssem tarkón, hogy érdekelje, amit a tanár mond, és figyeljen oda 45 percben?
A szüleimnek nem volt szüksége arra, hogy ilyesmiket írjanak, nem kellett kiküldeniük az óráról egyetlen gyereket sem, Anya úgy tanított, hogy már amikor belépett az osztályba mindenki várta, és egyáltalán: alig várták a vele töltött időt, azt, hogy mit tanulhatnak tőle, vasútgépészeti szakközépben tanította meg úgy a srácokat magyar irodalomra, hogy azokból egy életre színházjáró-olvasó emberek lettek!
Az én legkisebb fiam nem szeret iskolába járni, már nem szeret, nem is érdekli az egész, pedig 12 évesen még szaktanári dicséreteket kapott például fizikából is, és örömmel ment minden reggel, nem késett sohasem. Most már unja az egészet, nem látja semmi értelmét, hogy ott legyen, különösen azóta, hogy tavaly nyáron elhangzott, onnan el kell jönni az év végén, még ha sikerülne is egy közepes átlag, neked Zsolti fiam nem kell leérettségizni...
Arról, hogy "neked fiam nem kell leérettségizni" egyszer majd írok egy hosszabb novellát, - nem csak anya forog a sírjában, ilyet egy pedagógus hogy mondhat ki? - A régi jó mondat, amit még mi kaptunk az arcunkba, az egy kicsit másképp hangzott: A gimnázium nem kötelező. - De ez a mondat tartalmában is egy kicsit mást jelent, és soha nem volt személyes, nem olyan volt, mint egy arcon csapás, nem alázott meg senkit, ez a mondat egyszerűen csak tisztázta a feltételeket, és bocsika, de akkoriban még jócskán volt szakképzés, volt ipar, mezőgazdaság, valóban lehetett érettségi nélkül élni... - Ma már nem lehet. Ma már alig lehet érettségi nélkül normális munkát szerezni, végezni! Ez a mondat ezért: neked fiam nem kell leérettségizni - egy gyilkos mondat, a pedagógus, aki egyetlen diákjáról is lemond, (mivelünk soha nem tettek ilyet, rólunk nem mondott le senki, belőlünk mindig mindenki megpróbálta a legjobbat és a legtöbbet kihozni, - bizony, így volt!) ... szóval az a tanár, az a tantestület, aki képes feladni,az pedig nem pedagógus, hanem, bocsánatot kérek, csak egy gyenge műkedvelő. Ez van. I am very sorry.
Az én fiam nem hülye, csak dyslexiás. Hatodikig jó tanuló volt, nem volt baj sem a késésekkel, sem a mulasztásokkal, sem a tanulási kedvével, hajlandóságával. Azután történt valami. Valami nagy gebasz. De nem csak az a baj, hogy történt, megtörtént, elrontották, hanem az, hogy meg sem próbálják jóvá tenni. Elcseszték ezt, és az a szörnyű, hogy most ráadásul a mi nyakunkba akarják varrni az egészet, engem akarnak érte felelőssé tenni, meg a gyerekemet, kimondatlanul is, - nem figyeltél oda, nem voltál elég jó szülő, - és a gyereket is okolják, - hitványabb ember-anyag, - nem mondják ki persze, csak éreztetik, és a fent említett mondatban szépen körülírják, azután pedig, mint aki jól végezte a dolgát, megvonják a vállukat: mi mindent megtettünk, már semmi mást nem tudunk csinálni, mindenhez minden túl késő...
Azt hiszi bárki, hogy én ezt szó nélkül lenyelem? Azt gondolja rólam valaki is, hogy el fogom tűrni? Elég nagy tévedés! De nem harcolok gyilkosokkal testközelben. Nem. Az olyan volna, mint bőrfejű tetkós hústornyokkal szétveretni magam. Nekem más eszközeim vannak, más módszereim.
Csak a gyereket sajnálom, nagyon. Ezt a legkisebbet. Ha nem az enyém lenne, akkor is sajnálnám. De majd igyekszem, - ahogy mindig - mások hibáját is jóvátenni. Persze. Amennyiben ez még egyáltalán lehetséges...Egy biztos, becsületes, rendes ember lesz, aki képes a szeretetre. Ok. lehet, hogy nem lesz ügyvéd, nem lesz orvos, tanár, (ha kirakják az iskolából tizedikes bizonyítvány nélkül, akkor még jó szakember sem lehet, se pincér, se cukrász, se szakács :(...) - de az én fiam, egyik sem, senkit, soha nem fog tönkretenni, és mindig lehet majd számítani rá, mindenben, ami jó cél érdekében történik, - ez biztos!
Meghitt ünnepet- khm - hát erre szívesen mondanék valamit. Itt van a nyelvem hegyén, majd' kibukik belőlem. De nem teszem. Ma, szombaton hajnalban fél négykor felébredtem, azóta nem tudok aludni... Gondolom, a fiam "tanárai" jól alszanak. Biztosan jól alszanak. És nyilván nagyon meg vannak magukkal elégedve. Borzalom. de tényleg! Nincs más hátra: Túl kell lépnem az állandó rácsodálkozáson, milyen képmutató, hazug egy világ ez! Hogy milyen értéket vesztett semmi lett a legtöbb ember! Hamis ideáktól fűtött, felelősséget önmagáról lerázó, önző és képtelen - majdnem mindenki... :((( Túl kell lépnem, mert dolgom van, a fiamból boldog embert is kell nevelnem, nem csak becsületeset és jót... / a boldogsághoz pedig az is kell, hogy tudja magáról: értékes, az élete érték, még akkor is, ha ezt az őt körülvevő közeg nem így tükrözi vissza, és nem tanúsítja... Na, ez viszont nem könnyű feladat egyáltalán. Ebben a társadalomban, itt Magyarországon ma boldog, lelkileg egészséges embereket nevelni, - ez bizony harcos dolog, nem kispályás munka...De meg fogom csinálni!
Egy intenzív osztály nagyon jó hely. Ott világos, hogy meg kell tenni mindent, és nem lehet hibázni. Ott egyértelmű az érték, az élet, és hogy azt óvni kell, megmenteni, mindenáron. Ott nincs helye az önzésnek, ott team van, amiben mindenkinek megvan a pontos, körülhatárolt, egyértelmű feladata. Ott nincs ujjal mutogatás, hanem felelősségvállalás van. Kollektív és egyéni. De mindenki a saját dolgáért felel első és másodsorban is... Hogy hasonlíthatom össze? Egyszerűen. Iskola és Intenzív osztály egy kórházban. Tök ugyanaz. Ott dől el minden. Élet és halál. És ha élet, akkor az is, hogy az milyen minőségű lesz, amikor az ember kifelé átlépi majd az intézmény kapuját... Nem olyan bonyolult dolgok ezek. Csak súlyosak a kérdések, ezt elismerem. Viselni kell őket. Megválaszolni. Ennyi.
